2020 november 1.
Idén 15. alkalommal rendezik meg a Határtalan Design kiállítást, ezúttal a Kiscelli Múzeumban. A kortárs dizájnt és formakultúrát, továbbá textil és ékszertervezőket is felvonultató összművészeti tárlat 2004 óta kerül megrendezésre. Először csak magyar tervezőket mutattak be, de 2012-től a visegrádi országok művészeit is bevonták a kiállítók közé. 2018-ban Románia, Ausztria, Németország, Svájc tervezői is csatlakoztak, tavaly pedig olasz, spanyol, francia és portugál alkotók is láthatóak voltak már. A paletta idén még színesebb; a határok még inkább kitolódtak, mind földrajzi, mind műfaj, illetve témaválasztás tekintetében, ahol jelentős hangsúlyt kap az újrahasznosítás, az újragondolás és a fenntarthatóság.
„Dizájn alapú gondolkodás”, olvasható a kiállítás ismertetőjében, mint alapvető kiindulópont. Nagyon fontos gondolatnak tartom, most 2020-ban, mert ez jelzi, hogy itt már nemcsak képző- és iparművészetről van szó, hanem a környezetünkhöz, az életmódunkhoz, sőt a jövőnkhöz való hozzáállásról. Vagyis, hogy a kreatív gondolkodás, a fejlesztés, az innováció alapjaiban képes az életterünket, a szemléletünket, a társas kapcsolatainkat és a társadalmi felelősségvállalásunkat megváltoztatni, átformálni, inspirálni.
Ez a dizájn alapú, átfogó megközelítés leginkább a zöld projekteknél, az újrahasznosítással és az új felhasználási lehetőségekkel kísérletező munkáknál figyelhető meg, hiszen a fenntarthatóság és a recycling ma már kikerülhetetlen a felelős tervezői gondolkodás és alkotás folyamán.
A magyar művészek közül kiemelném ebből a szempontból Zalai Zsófia és Tóth Ádám Tárgyak tűlevélből és kávézaccból című kollekcióját, amely egyrészt bemutatja természetes hulladékokban rejlő szépséget, másrészt ezek újrafeldolgozása a természet körforgását is szimbolizálja. A projektben szereplő asztalok, tálak, vázák és egyéb használati tárgyak a tervezők környezetében elérhető növényi hulladékból és más természetes, 100%-ban lebomló anyagokból készültek. A tárgyak tartósságát, ellenállóságát a hulladékokhoz adott fűrészporral, és a tej alapú ragasztóval; a kazeinenyvvel történő préselés adja. Az alkotásokat ezután növényi olajjal kezelik le, vagy további csiszolással alakítják ki az érdekes felületeiket.
A külföldi kiállítók közül igen érdekes kísérlet mutatott be Shahar Livne Új alapanyagok a jövőből címmel, aki egy szintetikus, hulladékokat felhasználó, kőzetszerű alapanyagból hozott létre tárgyakat. Így ír a koncepciójáról: „Az ember által termelt és előállított hulladék okozta környezeti változások óhatatlanul veszélyeztetik, sőt gyökeresen át is alakítják a természetet. A mikroműanyagok már olyan mélyen hatolnak be a földkéregbe és a környezeti rendszerekbe, hogy azokkal keveredve egy teljesen új nyersanyaggá alakulnak át a természet és a kultúra egy különös, utópisztikus keverékét adva.” A kísérlet alapja a 2014-ben Hawaii partjainál talált új kőzet; a plasztiglomerátum, amely homokból és hulladékból állt össze.
A hulladék felhasználása más művészeket is foglalkoztat, mint például Carissa Ten Tije, aki ezt A legjobb dolog, ami a szeméttel történhet (Bottom ash) programjában valósította meg. A holland művész a kommunális hulladék elégetésekor keletkező, visszamaradó salakot (bottom ash) használja fel másodnyersanyagként, préselt, moduláris padjaihoz, amelyek színeivel és terrazzo jellegű textúráival nem rejtik el, sőt büszkén mutatják meg a kiinduló alapanyagot.
Hasonló szemlélettel áll a környezetéhez a 2020-as Red Dot Design Awards egyik nyertese, aki hosszú évekig dolgozott együtt Philippe Starckkal; a spanyol Eugeni Quittlet. A kiállításon szereplő szék (Egy szék a tengerből) a spanyol Vondom felkérésére készített Ibiza sorozat egyik darabja, amelynek alapanyaga a sziget partjaira sodródó halászhálók és más hulladék műanyagok újrahasznosított ötvözete. A kollekció kül- és beltéren egyaránt elhelyezhető, és a művész az íves lágy formákban a számára jellemző ibizai teraszok hangulatát ragadta meg: „Meghatározó élményt jelentenek számomra a napfényes Ibiza csodás teraszai, amelyeket jellegzetes fonott bútorokkal rendeztek be. Ezeknek a finoman ívelt daraboknak az emlékét idézem meg.”
Azonban nem csak szemétből és hulladékból lehet újat alkotni, hanem olyan tárgyakból is, amelyeknek megszűnik elsődleges funkciójuk, lényegében kidobandó kacattá válnak, de ettől megmentve, újragondolva és átalakítva új formát és szerepkört nyernek. Ilyenek Henry Baumann lélegzetelállító asztalai, melyek 130 db epres faláda szétszedése és újra összeállítása során jöttek létre. A szinte már művészi ornamentikájú asztalkák jól példázzák az újrahasznosítás azon irányát, azt a metamorfózist, mikor az eredeti funkcióhoz képest a használati eszköz szintet lép, és színvonalasabb, esztétikusabb, jelen esetben művészi értékkel bíró tárgy válik belőle.
Az újrahasznosítás egy másik lehetősége, mikor egy régi tárgyat élesztünk újjá, de nem feltétlen megszüntetve az eredeti funkciót. A libanoni születésű tervező, Micheline Nahra, Vacsora egy főre alkotása ebben a szellemben készült. A családi négy személyes étkező garnitúrát alakította át egy személyessé, elemeire bontva, szétfűrészelve, újraépítve. A felületek kopottságán viszont nem változtatott, nem használt felületkezelést, hagyta a karcokat, a sebeket, a bútor történetét látható módon tovább élni. Ezzel fenntartja az emlékezés lehetőségét, ugyanakkor a folyamat közben átélheti élettörténetének jobb megértést, vagy akár a megbékélés és a megbocsátás élményét is. Lényegében az alkotó munka itt egy traumafeldolgozás. Így ír a tárgyakhoz való ragaszkodás gyerekkorban kialakult alapélményéről: „Egyik meghatározó gyerekkori élményem, hogy a családunk és a barátaink mennyire ragaszkodnak a tárgyaikhoz, és milyen hihetetlen megszállottsággal javítják meg azt, ami nem működik. Azt hiszem, az otthonunk volt az egyetlen hely, ahol minimális kontrollunk volt a történések felett.”
Végül pedig egy magyar alkotóval zárnék, akinek a projektjével ismét visszakanyarodunk a szemét újrahasznosításához, de ebben az esetben átlépünk a tárgykultúra határain, érintve képzőművészetet. Csizik Balázs Vajon bűn-e meglátni a szépet a színes műanyag szemétben..? című sorozata művészi kompozíciókat hoz létre a tengerparton talált műanyag hulladékból, meglátva a szemétben is az esztétikumot. A művek azonban egyértelműen utalnak korunk nagy problémájára, az óceánok műanyag hulladékkal való szennyezettségére, és emiatt az élővilág veszélyeztetettségére. Ezáltal az alkotások, a síkidomokkal játszó kompozícióin túl, a társadalmi felelősség vállalásra és az emberiség előtt álló megoldandó problémára hívja fel a figyelmet.
A kiállítás megemlített alkotásai körbejárva az újragondolás, újrahasznosítás témaköreit felelősséget vállalva korunk problémáival, alternatív megoldásokat kínálnak a forma- és tárgykultúrában, illetve inspirál és buzdít minket is a kreatív, tudatos, fenntartható, dizájn alapú gondolkodásra.
A kiállítás 2020. nov. 15-i látható a Kiscelli Múzeumban.